- - - o o o - - -

Egy bőgőjátékos hiánytalan biztonsággal

Pege Aladár játéka lelkesítette a klasszikus koncert hallgatóit Ursula Boller-Schmidt-tel

     A Weinheimeri Kulturális nyár koncertsorozatának keretei között szombat este a városi evangélikus templomban egy igazán ritka zenei csemegét kínáltak, egy külön koncertet bőgőre és zongorára. A bőgő, mint szóló koncerthangszer ritkán jelenik meg a kamarazenében, talán nem a méretei miatt, hanem inkább a hangkaraktere és mély hangfekvése miatt, ui. egy oktávval mélyebb, mint a csellőé.
     A bőgő a legnagyobb vonóshangszer, a nyaka és ezáltal a menzúrája nagyon hosszú, ezért nehéz mesteri fokon elsajátítani. Mivel a zenekarban a legnagyobb és a partitúra legmélyebb hangjait játszó vonóshangszer, így a nagyzenekari felépítés alaphangszere. Gyakran használják a zenekar mókamesterének is. Az említett hangzási és játéktechnikai okokból nem alakult ki irodalma, mint a többi hangszernek. Ezért aztán gyakran a csellóra és zongorára írt darabokat nagybőgőn is játszák. Ezek a városi templomban Mozart és Vivaldi szonáták voltak, mindkettő Pege Aladár, egy kiváló virtuóz átdolgozásában. Pege Aladárt nem ok nélkül nevezik a bőgő Paganinijének. Fenomenális az a biztonság és sebesség, ahogy ez az ember a végtelennek tűnő menzúrát hiánytalan biztonsággal osztja szét a legkisebb hangok között. Mindezt a külső feszültség vagy erőlködés legkisebb jele nélkül, mintha a világ legegyszerűbb dolga volna.
     Saját darabok és egy a-moll szonáta, ami egy jelentős zeneszerzői darab mellett, K.D.v. Dittersdorf F-dúr koncertjét és Dragonetti egyik a-dúr koncertjét adta elő. Ursula Boller-Schmidt a zongoránál, egy megbízható, szorgos és nem erőszakos kísérője volt a volt a virtuóz léleknek.

Weinheimer Zeitung
1995. július 11.

- - - o o o - - -

A kedves ember a bőgőnél és a docens a hangszernyaknál

Pege Aladár és Larry Coryell a Jazz pincében

     A nagybőgő, az ismeretlen lény: Mint egy kópé egy Spitzweg festményről úgy látszódott ki Pege Aladár a bőgője mögül, amit minden helyzetben megtapogatott kézzel és vonóval egyaránt, csintalankodott majd a markába nevetett, ha a szerencsés Voyeurnak (Larry Coryell) egy-egy zenei fricskát adhatott.
     Pege virtuóz meséje több mint két órán keresztül tartott, ami éppolyan megvilágosító, mint élvezhető volt, egy lecke a Jazz, és még annál is több. A magyar ismeri hangszere teljes birodalmát a klasszikusat is beleértve. Óriási élvezettel és álomszerű biztonsággal kezel minden bőgő frázist.
     Eközben a kis, fehér körszakállú ember egész mélyen hajol a hangszerére, hogy egészen fent is játszhasson egy 32 lépéses triolát, mint a rockgitárosok Eric Clapton vagy Ritchie Blackmore. Az ilyen nagy kéztechnikát igénylő gondolatok már igénybe vesznek jó pár taktust, amíg Pegének eszébe jut, hogy a rockszólója a bluesra alapul, aminek a bőgőmenetei önmagukban elég unalmasak volnának. Ezért körbejátszák a kromatikus szlalomot is, mialatt az összes korsó a helyén marad, amíg a Catwalk egypár sexttel és szeptimmel a célba nem ér.
     De hogy passzol ehhez egyáltalán Larry Coryell? Csak az igazán nagy rajongói kritizálnak egy bizonyos akadémizmust a kivételes tehetségű gitáros játékában, túl sok stílust ismert Bach és Ravel között, Django Reinhardt és John McLaughlin között, de nem alakította ki a saját stílusát.
     Ebből a kavalkádból segít kikeveredni a humor, és ez nem kérdéses, hogy van a docens kinézetű "húr ősnek". Rövid bemelegedés után, nála is stimmelnek a ritmusok és a kisebb hibái is csak azért voltak hallhatóak, mert szép halkan játszottak. Hiányzott a dob, Coryell minden erősítés nélkül rángatta az ősöreg félrezonanciás Gibsonját, de ha volt is, akkor is torokhangkiemelővel: Coryell bemutatja Pegét.
      A Jazzpince közönsége alig sugdolódzott, a duó tömérdek szólót és sok dévajul befejezett számot mutatott be. (Twin House, Splendid Isolation és számok Monktól és Mignustól). Intim este volt, szép új Jazz-standardok coververzióival és sok humoros improvizációval. Olyan koncert volt, amiről másnap egy jó baráttal beszélgetve az embernek csak egy kérdés jut eszébe: Mondd csak, tulajdonképpen miért nem voltál ott?

Wolfgang Spindler
Frankfurter Rundschau
1994. január 31.

- - - o o o - - -

Világklasszis Jazz egy nagy adag humorral

     Eichstatt - Természeseten a Pege Aladár Quartett vendégjátéka Eichstatt zenei fénypontja volt. Fahri Kurban szerződtette az 54 éves magyar művészt, akit a bőgő Paganinijének neveznek, és aki Jazz és klasszikus zenében egyaránt világklasszis.     "Kis klubokban több szívvel játszanak a zenészek, mint nagy koncerttermekben" - mondta a budapesti művész. A teltházas pinceklubban a publikum elhitte a Quartett-ről sugárzó játékörömöt. Modern Swing, Cool Jazz és amit Pege mindig ad a kiváló kollégáival együtt (Makovics Dénes tenorsax, Horányi Sándor gitár, Balogh Attila dob), az nem csak egy koncert, hanem a játék öröme egymásközti szemvillanások, vagy a közönségre vetett pillantások: "Na mit szóltok ehhez?"
      Pege Aladár szólóihoz foghatót még nem hallhattak az Eichstattiak ezen a hangszeren. Csapkodta, rángatta és a vonóval játszott a nagybőbőjén, és komolyanb úgy tűnt, hogy táncolnak. Sőt a vadabb Swing betéteknél Pege és hangszere duettet énekelt. A közönség lelkesedését pedig nagy köszönettel vették.
     Végül ráadásként Pege Aladár bemutatott egy Dvorsak darabot a "Mumoresque"-et a közönségnek, a klasszikusok repertoárjából.
     Mivel ő Eichstattban tényleg nagyon jól érezte magát, és nagyon tetszett neki a pince kiszínpada: "Jó ha az ember csak egy fél méterre van a közönségtől és az emberek szemébe nézhet", valószínű, hogy az itteni Jazzrajongók még találkozhatnak a Pege Quartettel.

Eichstatter Kourier
1993. október 16.

- - - o o o - - -

A Pege Aladár Quartett Magyarországról Jazzt kínál a legmagasabb igényeknek

     Eichstatt - A legfinomabb Jazzt várhatja az, aki október 14-én elmegy a Pege Aladár Quartett koncertjére a Leopold utca 19-be. Pege Aladár a Liszt Ferenc Zeneakadémia professzora, de akik ismerik a bőgő Paganinijének nevezik.
     A technikai tudása, az improvizációi és virtuozitása miatt a Jazz világranglista legelsői közé tartozik. A nagy Charles Mignus ráhagyta a hangszerét, annak jeleként, hogy őt tartja utódjának. Játszott többek között Herbie Hancock-kal, Wynton Marsalis-szal és Art Farmer-rel. Jazzt, de éppúgy klasszikusokat is játszik. Augusztusban Izraelben látják vendégül, szeptemberben az Eugen-Cicero-Trióval turnézik Japánban, most pedig a saját zenekarával Németországban turnézik.
      A következő állomás München, Ingolstadt, ahol a Jazznapok keretében egy klasszikus zenekarral játszik a "Jazz találkozik a klasszikus zenével" mottó alatt.

Eichstatter Kourier
1993. október 12.

- - - o o o - - -

Pegenini, az ördög nagybőgőse

Meghökkentő Jazz a Pege Aladár Quartett-től a Passaui bakóházban

     Hallott már Nicolo paganiniről? Az ördög hegedűsének nevezték, nem az excentricitása miatt, nem is azért, mert nagyhírű oktató volt (talán azért, mert nem akarta megosztani a tudását mással), sőt zeneszerzőként sem tudott sok mindent felmutatni. Mindezek ellenére: Az a technika, az a fantasztikus odaadás a művészet iránt, és személyének az a ritka varázsa tették őt az irigység céltáblájává - vagy talán az óriási sikerei.
     Hallott már Pege Aladárról? Ő egyáltalán nem viselkedik excentrikusan. Klasszikus zenét tanít a Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián, szívesen és sikeresen adja át tudását tanítványainak. Zeneszerzőként Magyarország legnagyobbjai között tartják számon. Mindezek mellett a technikája, a csodálatos adaadása a művészetért és mókás személyisége a közönség kedvencévé tette őt. Ez történt csütörtökön is a Passaui bakóházban.
     Egyszerűen csak jó szórakozást kívánt tört németséggel a hallgatóságának, akik alig negyvenen voltak. Ez azonban nem volt gond Pegének, aki alig kevesebb mint 3(!) órát játszott. Néhányan a hallgatók közül még most is szájtátva csodálkoznak.
     Amit ez az ember nyújtott - akit engedelmével inkább egy pecsenyesütő mögé vagy egy söröskocsi bakjára képzelnénk - az lélegzetelállító volt. Nagy hamiskás golyószemeivel folyton a közönséget mustrálta, kacsingatott, kokettált és nézelődött, mint egy madárpapa a fészkéből. Eközben az erős ujjak szemérmetlen könnyedséggel száguldoztak. Az ember néha azt gondolta, hogy egyszerre játszik gitáron, hegedűn és nagybőgőn. A hangszer nyakán teljesen kromatikusan ment végig (megjegyzendő, hogy nagybőgőről van szó), ezt duplafogásokkal vagy akkordikus átmenetekkel kombinálta és emellett rengeteg flagolett hangot játszott bele. Teljesen könnyedén. Szenvedélyesen. Teljesen átadva magát a hangszernek.
     Egészen halkan a zenéjéről. Hullámzott, röpogott. Egyes darabok nem hagyták nyugodni a fület, az ember standardoknak gondolta volna őket, és nem tudta, hogy mind Pegétől származnak. Sűrű break-ek és szünetek, olyan pontosan és rikítóan, hogy megállt a lélegzet. Szolgálat a közönségnek, szolgálat a zenének, amit ez a négy tökéletesen együtt játszó muzsikus nyújtott a szólóival és allűrök nélküli játékával.
     Ritkán éreznek deszkák ilyen kompakt, kerek Quartett-et, amelyik brilliáns játéka mellett, tökéletesen képzett és ötletgazdag volt. A nevek, amelyeket meg kell jegyeznünk: Szabó Ferenc (dob), Horányi Sándor (elektromos gitár), Makó László (saxofon),, három ízig-vérig zenész Budapest és Pege környékéről.
      Tehát kiről is kellett hallanom? Gondolja, hogy Aladár Pegeniniről a nagybőgősről?

Ralf Regemund
Passauer Neue Presse
1991. május 25.

- - - o o o - - -